új. személyes blog.

sparkleindanight.blogspot.com

Coming Back..

Ízelítő a második évadból:

-Damon?

- Na mizujs, cicababa? Látom kicsinosodtál... A francia levegő mindenkinek jót tesz. Apropó hadd mutassam be neked Kelly-t.

Tekintetem megakadt a platinaszőke, plasztikázott lányon. Leopárdmintás ruhája bőrként simult rá, dekoltázsa majdnem a derekáig szaladt. El kellett fordítanom a tekintetem, ha nem akartam hányni, de Damon látszólag nem tartotta közönségesnek a lányt.

- Oh, Emily, drágám, gyere téged is bemutatlak....- egy fekete póthajas lány tántorgott oda hozzánk a színpad felől.

A szemöldököm a homlokomba szaladt.

-Kettő is van..?-nem akartam de kicsúszott.

- Bizony, lányok ő itt Elena.

- Halii!-hangzott a kórus.

- Szívem mehetünk?-kérdezte Trevor átölelve a derekam, most jött vissza a mosdóból.-Oh, bocsánat, hogy beszélgetsz?

- Azonnal indulunk!- mondtam neki és megsimogattam a hasamat ölelő kezét.

- Na, végre megismerkedhetünk!- Damon támolyogva feltápászkodott, a két csaj nevetve támogatta.- Mr.Damon Salvatore!- nyújtott kezet Trevornak én meg az ég felé emeltem a tekintetem. - A barátaimnak Damon.

- Rendben, szia, Damon.Trevor vagyok.- partnerem mosolyogva szorította meg a felé nyújtott kezet.

-Mondom a barátaimnak, seggfej!- vicsorogta Damon.

- Damon, elég lesz! Most megyünk! Trevor?

-Hiszen még csak most kezdtünk csevegni.

- Igen, Elena! Maradjunk még, ritkán találkozik az ember, pontosabban a vámpír ilyen elbűvölő úriemberrel.

Még sosem láttam ilyennek Trevort, ezért hitetlenkedve néztem rá.

- Elbűvölő?- Csuklott egyet Damon.- Majd meglátjuk ki az elbűvölő!- azzal behúzott egyet Trevornak.

A libák felnevettek, nekem pedig bennakadt a lélegzetem a tüdőmben.

- Állj!-kiáltottam, ahogy összekapaszkodtak.- Hagyjátok abba!

Vér fröccsent mindenfelé, a táncolók megálltak, a zene elhallgatott...Csak Damon és Trevor kiáltásai hallatszottak, meg a köréjük gyűlő tömeg hangjai. Ahogy elnézést kérve nyomakszanak elém, eltakarva előlem a verekedőket...

Tizenegyedik rész!

Tudom, régen volt rész! DE most meghoztam veszekedés és egyéb finomságok!

Damon is feltűnik!:)

Part 11*

Visszamentem a Salvatore-házhoz. Vissza kellett mennem. A cuccaimért biztosan. Nem mehetett ez így tovább. Nem volt semmim, amit felvehetnék. A szállodai törülközőket és fürdőszobai dolgokat használtam...

"Brrr..."

És hiányzott a kedvenc samponom meg a fésűm... Meg úgy minden!

Szóval elhatároztam, hogy nincs mese elmegyek a Salvatore- házba, összepakolok és elhozom, ami engem illet. Tökmindegy kin kell átverekednem magam értük.

Nagyot szippantottam a kora esti levegőből és felnéztem a ház homlokzatára. Lehetett vagy kétszáz éves.

Miután- csodával határos módon- Silas eltűnt, mint a kámfor, mikor meglátta Trevor nyakláncát, megmondtam új ismerősömnek, hogy dolgom van. Megbeszéltük, hogy később a Grillben találkozunk, aztán eljöttem. Útközben sikerült jól felhergelnem magam, így elég dühösen érkeztem volt lakhelyemhez. Direkt nem az otthon szót használtam...

Bizonytalanul álltam az ajtóban, de amikor bevillant milyen szaga van a szállodai szappannak mindent elfelejtve, mélyet sóhajtva léptem be. Vagy talán helyesebb a rontottam be kifejezés.

Nem néztem körül a nappaliban. Automatikusan pakolgatva a lábaim az emeletre tartottam. Damon egyelőre még nem toppant elém. Ha mégis felbukkan tuti ideges lesz az utóbbi két napban a tőle jövő hívások és üzenetek figyelmen kívül hagyásáért.

Valahogy most nem tudott érdekelni. A lépcső tetején jobbra fordultam. Erre van a szobám, vagyis a vendégszoba.

Gondolkodás nélkül nyitottam be a helyiségbe. Minden a helyén volt, semmi sem változott és semmi sem volt más. Kivéve az ágyon ücsörgő Damont. A kezében kristálypohár.

"Nem is ő lenne"- gondoltam.

Már éppen szóra nyitottam a szám, amikor felnézett. Lassan. Semmi kétség, tudta, hogy én vagyok az. Fogadni mernék, hogy már várt rám. Biztosan végighallgatta, ahogy kinyitom az ajtót, balra fordulok...felmegyek a lépcsőn. Ott egy jobbkanyar és már itt is voltam. Farkasszemet néztem vele. Félmosolyra húzódott a szája. Felnevetett, halkan, furcsán. Majd beszélni kezdett.

- Kit látnak szemeim, csak nem a csodálatos Elena jött vissza?- felállt az ágy széléről. A tekintete zavaros volt.

"Részeg. Semmi kétség"

Mélyet sóhajtottam és a szemébe fúrtam a pillantásom. Lélekben felkészültem a haragjára. Nem kellett sokat várnom. A düh szinte kirobbant belőle.

– Oh, csak nem kíváncsi vagy rám? Hogy is mondhatok ilyet Miss Gilbert tojik a fejemre, igazam van?- köpte a szavakat. Gyorsan beszélt, hadarva, hamar el akart mondani mindent mielőtt félbeszakítom.- Figyelj, én rohadtul leszarom, hogy te mivel törődsz ezentúl és mivel nem! Megpróbáltalak megvédeni! De nem csak most, hanem százszor és ezerszer is! Vérfarkas mérget döftek belém, megkínoztak, megvertek és én eltűrtem! Érted!- kis szünetet tartott köpni- nyelni nem tudtam, rádöbbentem,igenis durván viselkedtem Damonnel.

"A francba! Azt tudtam, hogy valami megváltozott bennem. Megváltoztam. De hát ennyire?!"

Csak néztem Damon gyönyörű kék szemét, elnyílt, ziháló ajkát. Szeme színét akaratlanul is összehasonlítottam Trevoréval. Mint aki kómából ébred ráztam meg a fejem, arra eszméltem, hogy Damon újra beszél.

-...és azt mondtad, hogy szeretsz, már ne is haragudj meg szívecském, de ezek után a szavak után nem azt vártam volna, hogy két teljes napig teszel a fejemre, meg a kísérleteimre, amik arra irányultak, hogy beszéljek veled. Ráadásul egy tökidegen paraszttal mászkálsz már egy ideje, ne tagadd, Caroline látott titeket és bár...

– Eszem ágában sincs tagadni és Trevor nem paraszt!- tört ki belőlem a düh, eddig bírtam a sértéseket és a szemrehányásokat, amik eddig záporoztak a fejemre.

Azonnal válaszolt.

- Szóval az édeskének neve is van?- közelebb lépett és incselkedve megfogta az egyik hajtincsem

.- Az a nagy büdös helyzet...- kezdte, miközben a hajamat csavargatta az ujjával.- hogy neki csak egy dolog miatt kellesz.

Fellángolt bennem a düh, kikaptam a kezéből a hajam és hátat fordítottam neki, mielőtt pofon vágom.

Megkerültem az ágyat és a másik oldalon leguggolva előkotortam a bőröndöm a bútor alól. Rá sem néztem Damonre. 

„Mivel vágjak vissza neki?”- kattogott az agyam.

Gyakorlott mozdulattal húztam ki a bőrönd cipzárját és a szekrényemhez léptem. Szerencsére nem volt sok cuccom. Nem bajlódtam a hajtogatással egymás után hajigáltam a bőröndbe a kabátokat, fodros és kivágott felsőket, nadrágokat és szoknyákat válogatás nélkül.

– Szóval ennyi volt?- Damon lemondóan csapta le poharát a fésülködő-asztalra.

Nem válaszoltam, csak mélyet sóhajtva elléptem mellette. Végigrobogtam a folyosón egészen a fürdőig. Már a fogkrémemet fogtam, amikor megállt az ajtóban.

– Elena, én... én...-küszködve kereste a szavakat. Majdnem megsajnáltam, de csak majdnem. Azok után, amiket mondott és hogy visszautasított nem akartam sajnálni.- Én nem akarom, hogy vége legyen.

Éppen a fésűmért nyúltam, most megállt a kezem a levegőben.

Hitetlenkedve emeletem rá a tekintetem.

– Miért lenne vége?- ártatlan volt a hangom.

A kérdést akaratlanul-meglepetésemben-tettem fel. De meg is bántam rögtön. Lesütöttem a szemem és tovább pakolásztam.

– Emiatt a...- komoly erőfeszítésébe került, hogy ne használjon valami nyomdafestéket nem tűrő szót. Gondolatban jutalmaztam az erőfeszítését, mégis újra elléptem mellette és visszamentem a szobába.

A fürdőszobai cuccokat a bőröndbe dobtam és hozzáláttam az éjjeliszekrény és a fésülködő-asztal kirámolásához.

Éppen a sminkcuccaimat szedegettem össze-amiket egyébként egy hónapban jó ha ötször használok- amikor mögém lépett.

Felnéztem. A tükörben ott állt mögöttem a tökéletes férfi… Nem is tudom, hogy képzeltem ezt az egészet. Trevor hirtelen távolinak tűnt és szürkének.

Megfordultam és szemben találtam magam egy gyönyörű tengerszínű szempárral. A szemceruza kihullott a kezemből, ahogy átfogta puha kezével a derekam. Megfogta az arcom.

Félmosolyra húzta a száját. Önelégült, de kifejezetten izgató mosolyra.

Nem tudtam lélegezni sem. Felgyorsult a szívverésem és csak néztem csodálatos ajkát. Feljebb csúszott a tekintetem. Orra szoborszerűsége elvarázsolt.

Akaratlanul és mélyet sóhajtottam amikor elértem a szemét.

„Ez nem igazság! Most veszekednünk kéne!

– Damon...- suttogtam vágyakozóan.

Mire felnevetett és elengedte a derekam, hátrébb lépett.

„ A francba!”-a forróság elszivárgott a bőrömből, sóvárgást hagyva maga után.

Dühösen hajoltam le a ceruzáért és lecsaptam az asztalra. Gyorsan szedegettem össze a többi cuccot és egy halványkék vászontáskába. Majd belevágtam a nyitott bőröndbe. Dühös voltam.

– Hiába mászkálsz Trevorkával mégis engem kívánsz.- kacagott gúnyosan.

Kitört belőlem a düh. Kiáltozva léptem oda a kristálypohárhoz és megragadtam.

– Te egy alkoholista állat vagy, Damon! Én … mindig ebbe menekülsz ugye?- ráztam meg mérgesen a poharat. Kitágult szemmel nézett rám.- Mert ez a te életed! Vagy kikapcsolsz vagy berúgsz! Senki nem csinálta még ezt velem! Akkor magadnál voltál, amikor lefeküdtünk? Vagy én is csak egy olyan dolog vagyok, ami elvonja a figyelmed a problémákról és...?- elcsuklott a hangom.. sosem voltam jó a beszédek mondásában.

– Nekem ennél sokkal több kell, hogy berúgjak és nem menekülök a dolgok elől! Szeretlek! És ha neked semmit nem jelent ez a kicseszett szó, akkor menj el ezzel a sráccal Párizsba és ne gyere vissza!

„A francba. Ez fájt!”

Igaza volt, nagyon is.. De.. várjunk csak..

– Honnan tudod, hogy felajánlott egy Párizsi utat?

Vállat vont.

– Ne kémkedj utánam! Ez a saját életem, ne akard meghozni a döntéseim helyettem !

– Menj el vele... Párizsban az együttlét sokkal szebb!- kacsintott flegmán.

– Nem fogok vele lefeküdni!!

– Valóban? Mert ő le akar veled! Mi másért vinne Párizsba pár nap ismeretség után?

– Mert kedves és látja rajtam, hogy torkig vagyok Mystic Falls-szal!

– Ha elmész vele...-tétovázott kimondja-e.- Mással is torkig leszel!

– Hogy lehetsz ilyen disznó?- kiáltottam, ez volt az utolsó csepp. Földhöz vágtam a kezemben szorongatott poharat, majd óriásit pofont kevertem le neki.

Odaléptem a bőröndhöz és behúztam a cipzárt.

Nem válaszolt és ez meglepett. Az ajtó felé húztam a bőröndöm, megvető pillantásokat küldtem felé.

Átemeltem a könnyű táskát a küszöbön és elindultam a lépcső felé.

Hirtelen toppant elém, a semmiből és megállt a lefelé vezető első lépcsőfokon. Így csak pár centivel volt nálam alacsonyabb.

– Kérlek, ne menj el!- suttogta. De nem kért bocsánatot és ez nem kerülte el a figyelmem, a dühöm azonban nyom nélkül eltűnt.

– Sajnálom, Damon! Tényleg! Tiszta szívből sajnálom!

Fellépett mellém hátrálásra kényszerítve.

– Megoldjuk!... Esküszöm, mint mindent!

Lemondóan ráztam a fejem és sütöttem le a szemem.

– Nem, Damon!.. Talán.. az lenne a legjobb..-gombóc kúszott a torkomba, nehezen tudtam beszélni tőle, végül mégis kimondtam..- ha... pár hónapot különtöltenénk!

Megrándult az ajka. Láttam a szemében a sértettséget, meg talán egy könnycseppet.

- Legyen pár hét!- javítottam ki magam gyorsan, látva a fájdalmát és érezve a magamét.

„Hisz, szeretem! Pár hónap...az kegyetlenség külön!”

– Rendben...- sóhajtott.- Azt hiszem igazad van!

Meglepett, hogy beleegyezett, kicsit rosszulesett, de már nem volt visszaút.

Mardosott a bűntudat és a keserűség. Így álltunk egymással szemben. Kezemben a bőrönddel a lépcső tetején.

– Vigyázz magadra!- suttogta.

Előrehajolt és ajkával súrolta homlokom bőrét.

Elmosolyodtam, ahogy megéreztem ismerős illatát. Mohón felemelkedtem, hogy elérjem az száját...

 Hirtelen belém hasított az üresség érzése.

Kinyitottam a szemem.

Nem volt más előttem, csak az üres levegő, a lépcső és a földszint.

Meg persze az előttem álló hosszú hetek..

And.. Tenth ! :)

Jöhet a 10.rész?:)

Remélem a válasz igen :D

Komizni ér:)

~Bix

Part 10*

– Mi a...?- kezdte Trevor, de nem tudta befejezni, mert a következő karó a feje mellett zúgott el. A szívem a torkomba ugrott, lehengeredtem Trevor-ról és melléhuppantam ijedtemben. Jeremy hangos kacagására hátrálni kezdtem és egyenesen nekikoppant a fejem az egyik vastag törzsű fának. Csak egy pillanatig éreztem a meleg vért a fejemen, aztán a seb begyógyult.

Trevor még mindig pár lépéssel előttem térdelt az öcsém felé fordulva. Összeszűkült a szemem úgy néztem a jelenetet. Jeremy halál nyugodtan magasodott fölénk.

És az előbbi nevetése... ő nem Jeremy. Szóval itt van...újra megpróbál megölni.

– Silas!-sziszegtem a fogaim között, a düh egyre nőtt bennem. Fejezzük csak be! Ezt kívántam, de ő játszadozni akart... Ahogy kiejtettem a nevét Trevor összerezzent, majd hitetlenkedve fordult hozzám. Én csak egy pillantást vetettem rá, majd még inkább hozzásimultam a fához.

– Mi folyik itt, Elena?

A nevem hallatán kelletlenül rápillantottam és összeszorított fogakkal és kitágult szemekkel igyekeztem a tudtára adni, hogy meneküljön. Nem értette, nem mozdult. Miért ilyen értetlen? Dühös voltam rá, nem akartam még valaki halála miatt felelős lenni. Trevor visszafordult az öcsémhez, aki eddig némán figyelte az eseményeket., most azonban megszólalt.

– Drága nővérkém, milyen régen találkoztunk!

Szóval megmarad a szerepében... Felőlem! Úgyis tudom ki ő.

De zavart, nem vagyok a nővére, ne becézgessen, hagyjon békén vagy:

– Gyerünk! Tedd meg!

-kérleltem és komolyan is gondoltam, habár a szívem a torkomban dobogott, a halál vagy a túloldal vagy akármi is várjon rám kellemesebb lehetőségnek tűnt. Bonnie is ott van , Jeremy látja a szellemeket. Beszélhetek vele. Keserű lett a szám íze, könnyek szöktek a szemembe, de én keményen nyeltem őket és nem sírtam! Azért sem!

Féloldalas mosolyra húzta a száját, flegma mosolyra, ami annyira idegesített öcsém kedves arcán.

– Mit tegyek meg?

Trevor is kérdőn felém fordult, látszott rajta, nem érti mi folyik itt és az is, hogy komolyan fontolóra veszi, hogy szóba álljon-e még velem az életben valaha. Reméltem, hogy nem fog. Nem lenne ekkora veszélyben. Elöntött a szégyen, amiért látnia kell mi kísért engem.

- Ölj meg, ha bosszút akarsz!-szaladt ki a számon, a hangom alig volt több suttogásnál.

Felkacagott, halkan vészjóslóan.

– Miért könnyíteném meg a dolgod?

Azzal nekem rontott, megragadta a torkom, lassan felemelt a földről és nekiszorított a fának, ami immár nem biztonságot nyújtott, hanem börtönt jelentett. Be voltam zárva az „öcsém” és a törzs közé. Levegőért kaptam. De egy csepp nem sok annyi oxigén sem jutott a tüdőmbe.

Trevor meglepett kiáltást hallatott, de -a szemem sarkából-láttam, hogy nem mozdul.

Nem éreztem, hogy elárult volna, nem volt kötelessége megtenni, megvédni.. Megakadályozni a halálom.

– Nem akarom,hogy meghalj!-vicsorogta Jeremy.

Már egy ideje nem kaptam levegőt, nem is zavart annyira, de a szorítása elviselhetetlen volt. Égette a torkomat, de most meglepődtem. Megilletődve pislogtam és próbáltam felfogni a szavak értelmét.

Csak néztem ahogy Jeremy tekintete végigcsúszik az arcomon és akkor..

Trevor nekiugrott. Hátulról. De ahelyett, hogy nekem csapódtak volna mindketten teljes súlyukkal Trevor hátrarántotta a nyakánál fogva. A szorítás engedett és a levegő fájdalmasan áramlott át a légcsövemen a tüdőmig.

Felköhögtem, könnyek gyűltek a szemembe.

Gyorsan megdörgöltem az egyiket, hogy legalább fél szemmel lássam, hogy mi történik.

Trevor a földön feküdt és immár Jeremy az ő nyakát szorította.

– Ne! - kiáltottam, de rögtön meg is bántam, a szavak éles pengeként égették a torkom, a szám.

Jeremy hátrakapta a fejét rám nézett, majd egyetlen mozdulattal, felemelte Trevort vagy fél méterre a földtől.

Hátrahőköltem. Hitetlenkedve pislogtam és kerestem valamit, amivel fejbe vághatom Silast, ugyanis nekem háttal állt. Nem akartam kihagyni a lehetőséget.

Megakadt a szemem a félig széttört borosüvegen és felkaptam a földről.

Az éles széle belemart a tenyerembe, de ez most nem volt fontos. Nagy levegőt vettem és lendítésre emeltem a karom.

Hatalmas erővel csapott az arcomba, a fájdalomtól csillagokat láttam és megszédültem. Elejtetem az üveget, ami további darabokra tört. Lenéztem a zölden csillogó csonkokra.

Aztán felpillantottam. Előttem Stefan állt. Meleg barna szemében most düh lobbant.

Elnyílt a szám meglepetésemben.

Mintha megbánás villant volna a szemében, de nehéz volt komolyan venni, hogy még mindig Trevor nyakát szorongatta. Amint meglátta a megértést , a felismerést ismét az arcomba csapott. A fájdalomtól immár térdre estem. Egyenesen a szilánkokra.

A szemem előtt Trevor lába kalimpált. Nem maradt semmi erőm, úgy éreztem itt a vége.

Mégis felálltam és kómásként néztem a jelenetet. Stefan visszafordult új ismerősömhöz és a tekintete megállapodott a nyakán. Pontosabban a medálon, ami annyira furcsa volt és elütött Trevor egész személyétől. A fény megcsillant rajta, Stefan felszisszent, aztán semmivé vált.

Trevor fájdalmas nyögéssel zuhant a földre, a lábam elé...

Térdre vágódtam és a kezembe fogtam az arcát. Tekintete félelmet tükrözött, értetlenséget.

– Ki.. ki volt ez?- kérdezte és felköhögött.

– Én el akartam mondani...- kezdtem.- Csak...

Nem tudtam folytatni. Mit mondjak? El akartam mondani csak nem mertem mert féltem, hogy elmebetegnek tart és itt hagy. Nem szórakoztat, nem dobja fel a napjaimat többé, amik a komor magánytól voltak szürkék. Igenis vele akartam lenni, olyan volt, mintha ő adna erőt nekem, egy jó barát... vagy...

Nem tudom! Még nem! Azt tudom, hogy most én is önző vagyok önzőbb mint bárki más, ahogy itt szorongatom a kezét és kutatom rajta a sérülések nyomát, önző, mert tudtam, hogy visszajön, mégis vele voltam, egy tudatlan, ártatlan vámpírral!

Gyorsan körbenéztem. Sehol senki. Az erdő bosszantóan olyan volt, mint előtte. Leszámítva a törött borosüveg-csonkokat és a szétzilált piknik-kosarat.

Figyelmesen várta, hogy folytassam. Már nem is köhögött.

– Ez, egy bonyolult dolog.

Rosszallás csillant a szemében, mintha azt mondaná: „Fel tudnám fogni, bármennyire is bonyolult!”

Nem voltam fair. De nem érdekelt.

Felsegítettem a földről, figyelmen kívül hagyva követelő tekintetét, azt hogy válaszokat akar.

 Így már ült. Megtámasztottam a hátát. Elhúzódott, és a piknik-kosárból zsebkendőket vett elő.

Legnagyobb meglepetésemre gyengéden törölgetni kezdte a vért az arcomról. Nem sebesültem meg... jobban mondva megsebesültem, de már a sebek begyógyultak, csak a vér...

Bűntudatom volt, hogy ilyen jó hozzám, eltoltam a kezét és dühös mozdulattal letöröltem a maradék mocskot az arcomról.

Megállt a mozdulatban és csak nézett rám.

Ott voltunk ketten, a csendes erdőben, a hátunk mögött a végtelen gabonamezővel, csata nyomaival körülöttünk és nem tudtunk megszólalni.

Hirtelen sírásra görbült a szám.

– Sajnálom, én csak... sajnálom, az én hibám, az egész, az én hibám.- mellemből zokogás szakadt fel, könnynek gördültek a szememre.

Tudtam, hogy nem esett komoly baja. Magam miatt sírtam. És ha eszembe jutott, hogy ez is milyen önző dolog, csak még jobban zokogtam.

Könnyedén, magától értetődően vont a mellére. Hallottam, hogy ver a szíve. Megnyugtató volt, lassú.

El akartam húzódni, de nem engedett. Én pedig végül megadtam magam és belefúrtam könnyes arcom szürke pólójába. Homlokom bőrét véletlenül súrolta az a nehéznek tűnő, fémes színű medál, ami tulajdonképpen- egyelőre- megmentette az életünket.

Part Nine :)

Itt a kilencedik rész:)
Gondoltam, legyen mit olvasni :)

~Várom a  komikat :)

~ Bix

Part 9*

Hitetlenkedve néztem Trevor-ra és próbáltam felfogni szavainak értelmét. Már egy ideje beszélt. Alighanem Párizst magasztalta. Én ezt nem hallottam, egyszerűen letaglózott a dolog, azt sem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e neki.

„Milyen hülye ötlet!- gondoltam magamban, miközben Trevor mozgó száját figyeltem.- Két napja ismerem és menjek el vele Párizsba?”

Igen. Vele, ugyanis a másik jegyen az ő neve állt. Lenéztem a kezemben tartott lapokra, hirtelen kedvem lett volna széttépni őket. Rám tört egy érzés.... Az, amikor valamit szeretnél megtenni, de nem lehet...és ez a két érzelem addig viaskodik, mígnem teljesen felemészt...

Nem hallottam a szavait, másra koncentráltam kifinomult vámpírfülemmel a szökőkútra és a benépesülő utcák zajára... Ő meg csak beszélt és beszélt. Észre sem vette, hogy nem figyelek rá.

Magamban elképzeltem, mit szólna ehhez Damon és akkor valami feléledt bennem... Féktelen harag.

„Cessze meg! Én nem játszom többet a jó kislányt!”

Felpattantam a padról és a kezemet nyújtottam Trevornak.

Kétkedve nézett rám és egy kicsit úgy, mintha meg lennék bolondulva. De azért elmosolyodott és megfogta a kezem. Rám tört a bűntudat, amikor az ujjait az enyéimbe kulcsolta, de elhessegettem az érzést.

„ Vajon most kikapcsoltam?”- töprengtem el egy pillanatra. De aztán észbe kaptam és tudtam, hogy nem... Ha megtettem volna akkor nem éreznék semmit, még bűntudatot sem... Az pedig, bár minimálisan de jelen volt.

- Hova viszel?- kérdezte mosolyogva.

Megvontam a vállam és felmosolyogtam rá. Körbenéztem a főtéren és lehervadt a mosoly az arcomról. Caroline állt az egyik ajándékbolt előtt, leesett állal, kitágult pupillákkal. Tudtam, alig várja, hogy kérdőre vonhasson.

Ha önmagam lettem volna barátságosan odaintek neki, így azonban elfordultam és a másik irányba húztam Trevort- keresztül néhány bokron- mivel, nem voltam önmagam, az ő társaságában más voltam, vele nem szorultam védelemre.

A szívem megállás nélkül loholt, a lélegzeteim száma alig bírta követni, ahogy a kezét szorítottam...

Behúztam az egyik élelmiszerboltba. Bevásároltam és közben beavattam a tervembe:

- Kimegyünk az erdőbe.

- Minek?- nevetett fel.

„Milyen jókedve van valakinek”

- Csak, most én jövök egy meglepetéssel.

- Tényleg, mit szólsz a jegyekhez? - a hangjában izgatottság bujkált.

Rápillantottam, majd elengedtem a kezét, hogy a félig teli kosarat átvehessem sajgó jobb kezemből a balba.

A kérdés villámcsapásként ért. Egészen megfeledkeztem róla.

Na jó azért nem teljesen, de igyekeztem kizárni. Nem akartam megbántani, ezért idiótán kitérő választ adtam.

- Ha itt végzünk, elmehetünk a bárba, szükség lesz egy kis hangulatcsinálóra.

„Tiszta hülye vagyok!”

Felnevetett, majd vette a lapot és nem kérdezett többet erről.

Amikor mindent bevásároltunk a nagy piknik-kosarat a kezébe nyomtam és berohantam az erdőbe.

Végül egy gabonatábla előtt fékeztem le. Csak pár pillanatba telt mire megérkezett.

Gyönyörű hely volt, még anyuékkal fedeztük fel. Dél felé járt az idő, szerencsére a kis dombon, ahol piknikezni szándékozom és ahol éppen álltam árnyék uralkodott. Felpillantottam a fölénk magasodó mohás törzsű fákra, majd vissza a veteményre. Körös-körül, ameddig elláttam gabonaföldek nyúltak a horizontig. Elmosolyodtam. Majd Trevorra néztem, neki is tetszett a látvány .

Letette a kosarat és elém lépett, eltakarva előlem a csodás kilátást.

Mélyen a szemembe nézett, az övé elbűvölt. Egész nap el tudtam volna nézegetni. Felemelte egyik kezét és tétován felém nyújtotta. Ujjainak meleg érintése égette a bőröm. Lenéztem a földre zavaromban, majd ismét fel rá.

Elmosolyodott, majd ujját lejjebb csúsztatva hozzáért az ajkamhoz. Megrándult a szám széle, mire rögtön elhúzta a kezét, elfordult a búzatáblára nézett, majd lehuppant a földre.

Követtem a példáját és leereszkedtem a selymes fűre. Néztem erős kezét, ahogy gyengéden megfogja a borosüveg nyakát, aztán felém nyújtja. Elvettem tőle. A kezünk egy pillanatra összeért. A számat egyetlen vonallá préselve lesütöttem a szemem. Elhúztam az üveget. Puszta kézzel kinyitottam és nagyot kortyoltam belőle.

Elkapta az üveg fenekét, kirántotta a kezemből és rosszallóan mosolygott.

– Még csak dél van.

– Nem érdekel.- nevettem fel és próbáltam visszacsórni az üveget, de ő gondosan belefektette a kosárba.

Lemondóan lebiggyesztettem az ajkam.

– Csináld csak megint! -kért és értetlen pillantásom láttán felnevetett.

– Mégis mit?- jókedve ragadósnak bizonyult.

– Azt az ajakbiggyesztést, olyan voltál mint egy kismacska!- a mondat végét lehalkította, leste megbántódtam-e.

Eszem ágában sem volt, sőt tetszett amit mondott, Damon száját mikor hagyta volna el ilyen kijelentés?

Szívből kacagtam és még egyszer lebiggyesztettem az ajkam, majd a vicc kedvéért nyávogtam is egy kicsit.

– Rendben.- az államat ütögetve gondolkodtam mit találhatnék ki neki. Kimondtam ami eszembe jutott.- Te meg egészen olyan vagy mint egy oroszlán.-tetszett ez a játék.

– Ne is mondd!- kiáltott fel huncutul és a hajába túrt.- Mint egy szénakazal!

Előrehajoltam és beletúrtam a hajába. Át sem gondoltam mit teszek, így nem csoda, hogy megmerevedett, hisz ez nekem is meglepetés volt. Kitartóan és kíváncsian várt, miközben pillantása végigcsúszott az arcomon. A szemében megcsillant valami. Mintha azt mondaná: „ Na most mi lesz?”

Tisztában voltam vele, hogy meg kéne állnom de nem tettem. Körkörös mozdulatokkal simogatni kezdtem a tarkóját, a haja selymes volt és gyönyörű, ahogy a fák ágai között átszűrődő nap megcsillant rajta. A szemébe fúrtam a pillantásom és megfagyott az idő. Csak bámultuk egymást, elveszve a tekintetekben. És akkor előrehajolt és...

Éles suhogás hasított a csendbe, a mellettem lévő borosüveg ezer darabra tört, vörös foltot hagyva maga után a földön, ahogy egy karó eltalálta...

8.rész :)

Tádáám 8.rész!

Az időérzékemnek annyi, szóval fogalmam sincs, hogy ez a rész hamarinak vagy elkésettenek számít- e az előzőhöz képest.
Táborban voltam :)

Ami biztos, hogy itt van a 8.rész, amit remélem sokan és szívesen fognak majd elolvasni :)

Időről- időre fontosnak tartom elmondani:

A KÉPEK NEM AZ ENYÉMEK :)

nem akarok majd ebből problémát :)

Na, ennyi lenne! Jó olvasást :)

xoxo~Bix.
Elena csengőhangja :)

Part 8*

A Mystic Falls-i hotelben ébredtem, ami találóan a Zöld Éden nevet viseli, mivel majdnem az erdő közepén áll. Néhány pillanatig elgondolkoztam azon, hogy kerültem ide, miért nem Damon mellett vagyok a szobájában, de hamar eszembe jutott, hogy összevesztünk.

Mondjuk nem volt pohárdobálás és szekrényajtó zúzás, még csak hangos szavak sem, de mégis úgy éreztem, hogy összevesztünk.

Kisöpörtem egyik félig hullámos tincsemet a szememből és kinéztem az ablakon. Az egyik ablak előtti fenyő sejtelmesen hajladozott a reggeli kellemesen hűvös szélben árnyékot vetve a takarómra. Felnyögtem, ahogy a fejembe belehasított a fájdalom.

„ Kétségkívül másnapos vagyok...”

Ahogy ezt gondoltam hirtelen beugrott:

„Trevor!”

Nem tehettem róla, rögtön megfordultam és a mellettem lévő helyre koncentráltam. Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy csak a kicsit gyűrött takaró van ott. Elvégre Damon még mindig afféle párom...

Feltápászkodtam és nagyot sóhajtottam, amikor végre ülő helyzetben találtam magam. Felnéztem az ágy feletti antiknak látszó olcsó kínai órára. Fél tízet mutatott.

„Áh, hagyom a francba az egészet, úgy sincs semmi dolgom...”- gondoltam, azzal egy nagy lendülettel visszazuhantam a párnák közé. Lehunytam a szemem és próbáltam kizárni a szemhéjamat csiklandozó napsugarakat, amikor felhangzott egyik kedvenc számom vélhetően a telefonomból.

Kipattantam az ágyból, ami azt illeti kicsit meg is szédültem. Fekete pontok ugráltak előttem, miközben a telefon még mindig kitartóan csörgött. Amikor kitisztult a látásom a mobilom után kutatva körberohangáltam a szobát. Végül az éjjeliszekrény egyik fiókjában találtam meg, néhány földnyom volt rajta.

„ Biztos elejtettem, amikor a hotel felé botladoztam hihetetlen józanságomban”- mosolyogtam a gondolatra.

A vidámság azonban hamar eltűnt az arcomról, amikor Damon nevét láttam,a kijelzőn virítani.

Habár vagy 5 perce kerestem a mobilom még mindig kitartóan szállt a hangszóróiból a dallam. Csak egy pillanatig haboztam, aztán kinyomtam. Kicsit megnyugodtam, amikor a zene elhallgatott. Fehér telefonom az ágyra dobtam és a fürdő felé vettem az irányt.

A ruháim a padlón hevertek, útközben kapkodtam fel őket. Mire a fürdőbe értem már csak a dzsekimet nem találtam. Pedig azt imádtam, fekete bőr volt kis szegecsekkel kiverve. Elég drága volt...

Kicsit szomorúan, ugyanakkor reménykedve, hogy még meglesz léptem be a fürdőbe és kezdtem hozzá a zuhanyzáshoz.

Röpke fél óra múlva már a hotel előtt álltam a madárhangtól zajos erdőben, miután elkészültem és leadtam a kulcsokat. Fogalmam sem volt mit kezdjek ezzel a nappal.

A telefon újra megszólalt a zsebemben én pedig Damon neve láttán- már fontolóra sem véve a dolgot- kinyomtam.

Kicsit dühösen indultam el a vékony úton, ami közvetlenül a város szívéből indult és a hotelnál ért véget. Közben élveztem, ahogy az egyre melegebb szél felfrissíti az arcom.

„Néha jó vidéken élni”-szippantottam nagyot a friss levegőből.

Eszembe jutott milyen volt New Orleans és- gondolatban- rögtön visszavontam az előbbi kijelentésemet. Világéletemben egy óriási nagyvárosban akartam élni. Ahol mindig rengeteg az ember, ahol mindig történik valami, egy város ami sosem alszik...

Gondolataimat a telefon újabb csörgése szakította félbe. Amíg a zsebemből kotortam elő a készüléket elhatároztam, hogy keményen beolvasok Damonnek, hogy végre hagyjon békén.

- Na idefigyelj, ha már kétszer kinyomtam az azt jelenti, hogy nem akarok veled beszélni, világos?- dühömet főleg a keserűség és csalódottság szülte, mivel tegnap már úgy éreztem, nem szeret. A haragtól szinte már zihálva vártam a választ, de csak meglepett csend „szólt” a vonal másik végéről.

- Már beszélni is elfelejtettél, vagy mi van?- ráztam meg a fejem tehetetlenül.

- Elena... én csak...- a hang nagyon kicsit ismerős volt, de nem Damon volt az... Kapkodva eltartottam a fülemtől a mobilt és a kijelzőn lévő- számomra ismeretlen- számra meredtem, értetlenül.

„Nem! Nem! Nem!”- kezdtem bepánikolni.

- Izéé.. Trevor... Bocsánat! Én csak.. azt hittem az egyik barátom vagy.... aki...- kezdtem zavartan és esküdni mertem volna, hogy elpirultam, közben pedig átfutott az agyamon, honnan jutott eszembe, hogy Trevor az.

Félbeszakított. Hangjából inkább vidámságot hallottam ki, mint neheztelést.

- A barátaiddal így bánsz? Úhh.. , ha tudom inkább nem hívlak fel.- a hangja mosolygott, így tudtam, hogy nincs okom az aggodalomra.

- Tudod ez a barátom... nos megbántott, talán ezért is töltöttem, veled a tegnap estét.

- És milyen jó este volt.- jelentette ki aztán egy pillanatra elhallgatott.- Mármint nem azért, mert velem töltötted, nem vagyok ennyire egoista.- nevetett.

- Miért hívtál?

- Meglepetésem van a számodra.

Megmagyarázhatatlan és még számomra is ismeretlen okból gyorsabban kezdett verni a szívem.

- Találkozzunk a városi parkban- ajánlotta én pedig gondolkodás nélkül igent mondtam.

Hamar odaértem, de ő már várt rám. Mosollyal az arcomon köszöntem, majd letelepedtem mellé a padra, ami a szökőkút felé nézett. Azonban mielőtt leültem észrevettem, hogy valami van mellette a padon, valami fekete.

Mikor megérkeztem köszönt és azóta nem szólt hozzám a szökőkútból feltörő apró cseppeket nézte, ahogy a nap átsüt rajtuk, pillanatnyi aprócska szivárványokat hozva létre.

- Ezt tegnap a bárban hagytad.- mosolygott rám végre, majd a kezébe vette az eddig mellette lévő holmit, a kabátom volt az.

- Az meglehet, de hogy lehet nálad, hisz te hamarabb elmentél mint én.

- Ott reggeliztem.- a válasz annyira hétköznapi volt, annyira egyszerű, hogy elöntött egy nosztalgikus érzés, visszagondoltam, milyen volt amikor még ilyen hétköznapi dolgokról kellett beszámolnom nekem is, amikor a legérdekesebb dolog, ami velem történt az volt, hogy a vegyesboltban rám mosolygott egy helyes srác. Bezzeg most... Silas.

Hideg futott végig a hátamon, amikor eszembe jutott a neve és az, hogy még mindig nem jelentkezett, szerencse, hogy Jeremy elutazott, őt legalább már nem kell féltenem.
 Félelemmel vegyes aggódással pillantottam vissza Trevor arcára, amin elidőzött a tekintetem, és ahogy a szeméhez értem Silas is kiment a fejemből... minden kiment a fejemből. Zöldes szemétől megnyugodtam. És egyszer csak.

- Hahó! Elena!- hallottam a hangját.- Itt vagy? Merre jársz?

Pislogtam néhányat és elkaptam a szemem előtt hadonászó kezét. Legnagyobb meglepetésemre nem húzta el.

Másik kezével könnyedén felkapta az ölében tartott dzsekimet és felém nyújtotta. Borzongás futott végig rajtam, amikor megsimította az ujjaim.

Kis bűntudattal gondoltam Damonre. Még akkor sem engedtem el meleg, férfiasan érdes kezét, amikor elvettem tőle a ruhadarabot. És ő sem akart elereszteni.

- Nézd meg, nem vettek-e ki valamit a zsebéből- tanácsolta és elhúzta a kezét, hogy az enyém újra használható legyen.

- Sosem tartok semmit a zsebében- motyogtam, de azért beletúrtam a bal oldali zsebbe.

Üres volt.

- Na látod!- kiáltottam diadalmas mosollyal, viccelődve.- Nincs benne semmi, nem is volt.

Sejtelmes félmosoly bujkált a szája jobb sarkában és felette megjelent egy gödröcske.

Teljesen belefeledkeztem... Így csak tompán érzékeltem, hogy arra kér kutassam át a másik zsebet is.

Lomhán megtettem, miközben az arcomon unott arckifejezés ült. Aztán hirtelen kikerekedett a szemem és a szám elnyílt meglepetésemben.

A zsebben volt valami...Valami papírlap... Nem is egy! Kettő! Értetlenül fogtam meg a szélüket és tétován kihúztam őket.

Nem jutottam szóhoz, amikor a kezemben lévő papírra szegeztem a tekintetem.

Ugyanis a kezemben ott hevert két darab repülőjegy Párizsba...

És az egyiken az én nevem szerepelt...

Hey, U!

Nagyon jó ezt csinálni, tényleg és érdekes, hogy ennyien megnézik, és hálás vagyok érte :/ 

De nem tudom, hogy tetszik e nektek :/

Jelezzetek vissza, küldjetek néhány kommentet :)
Mit szóltok Trevorhoz?:) Milyen eddig a sztori?
Szeretném, ha ez az egész nem egyoldalú lenne :)♥

~Bix